Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


DOBOS

 

 Válogatás emlékeimből - néprajz

( Ipolyszalka  község ügyeinek intézése az ötvenes években - így maradt meg gondolataim labirintusában)

 

Figyelem, figyelem - értesítjük a lakosságot, hogy....

Ha valami utasítás jött a hatóságoktól, melyet közölni kellett a néppel, alkalmaztak erre a célra a helyi község házán dobost. Kidobolni valamit annyit jelent, hogy kiállni a falu több helyén az utca közepére és nagy hangon elolvasni a hivatali közleményt.

A mondandó szöveget a dobos papírtekercsen kapta. A föladatot úgy teljesítette, hogy bal vállára akasztotta a dob szíját, melyen úgy lógott a dob, hogy megfeküdt a jobb csípőjén. A szíjra volt szerkesztve olyan rávarrás, melyből nem estek ki a dobverők. Aztán volt rajta még egy szerkezet, melyben jó helyet talált a papírtekercs. Így fölülhetett a kerékpárra, mellyel lement a falu alsó végére. Ott olyan helyre állt ki, ahonnét a legtöbben meghallották. Természetesen az utca közepére. Beállította a dobot és néhányszor dobolt. Fordult minden világtájra és mindig egy rövidkét dobolt. Aztán várt, mivel tudta, hogy idő kell ahhoz, hogy kijöjjön a nép, pontosabban az asszonyok. Dobolt még egyet, várt egy picit, hogy tényleg legyen idejük kijönni mindenkinek az utcára vagy a kapuba, mivel a cél az volt, hogy minél többen hallják

Mikor már kellő képen körül volt állva a kíváncsi néppel, és a házak elé is mind kiálltak, kihúzta a papír tekercset és nagyon hangosan olvasta. Vagy talán kiabálta. Mindig így kezdte: „figyelem, figyelem értesítjük a lakosságot, hogy....".

Ezután jött az aktuális közlemény.

Ritkán volt jó hír. Erre abból következtettem, hogy legtöbbször zúgolódtak a népek az újság hallatán.

Kellene emlékeznem több dobosra, de nem emlékszem rájuk, mivel nem volt jó hangjuk.

Csak a Bertus bácsira emlékeznem. A Bertus bácsi hangja olyan volt, mint a legjobb harangöntő mester harangja – tisztán és messzire hallatszott. Énekelni is mesterien tudott. Még a pacsirták is elhallgattak, ha dalolni kezdett. Igyekeztem minél gyorsabban közelébe jutni, hogy jól megfigyelhessem. Tetszettek a fogai is, melyek olyanok voltak, mint a dobosok kottái, vagyis nagyon ritkák. Az a néhány is sárga, szépen füstölt volt a cigarettázástól. A három ujja is szép dohány színű volt, mint minden dohányzó öregnek abban az időben, köztük szeretett öregapámnak is.

Ez volt talán az egyetlen dolog, ami eltudta terelni figyelmemet az odafigyeléstől, mit is olvasott a dobos. Most is el kell mondanom, mi járt az eszemben. Természetesen nem így megfogalmazva, hanem mint érzések, emlékeim képei.

Tehát a cigarettázók azzal a három ujjal morzsolták, törték a dohányt. Kevesüknek volt dohányzacskója, mivel az inkább a pipázás része volt. A cigarettázók a dózniból csipkedték és rakták a cigarettapapírba a dohányt, hogy aztán ügyesen csavarjanak rajta egyet. Nyálas nyelvüket szépen végigcsúsztatták a cigarettapapír szélin és az utolsó laza nyomogatás után kész lett a kis henger. Az ügyetlenebb ujjakból inkább a döglött piócára hasonlított.  Ízesen rágyújtottak, mintha a világon már más örömük se lett volna mint a füst és csak ezután tudtak tudomást venni az őket körülvevő világról. Tudni illik, a cigarettacsavarás nagy összpontosítást igényelt agyuktól. Annak köszönhetően, hogy a szertartásukat már ismertem, tudtam türelmesen várni abban a reményben, hogy majdcsak észrevesznek. Habár majdnem a lábukon álltam akkor sem láttak. Aztán ünnepélyesen fölemelték fejüket, megízlelték az első slukkot és ezután hajlandóak voltak még a gyerekekkel is bármiről beszélgetni. Jól esett látni, milyen megelégedettek voltak, ha füstölt kezükben a cigaretta. Ugyanis mindegyikük a faluban azt állította, hogy nem akárki tud szép cigarettát csavarni. Ki más ugye, mint...?

Ne csodálkozzatok, ha annyit írok a dohányzásról, de meg kell mondanom, ha valaha valaki szépen rám figyelve, nyugodt tekintettel beszélt velem, az mindig a dohányzó ember volt. Most így hálálom meg nekik e felejthetetlen pillanatokat, hogy forró szívvel gondolok rájuk. Azt mondják, ha valakire hálával emlékezünk, azt a föld se nyomja annyira a sírban.

Bertus bácsival se lehetett szóba állni, ha végezte a dobos hivatását. Jól végezte mivel nem dobolt össze-vissza, hanem valami olyasmit rendszeresen, hogy tralala – tralala – tra – ta – ta. Ismétlem, a hangja tiszta volt.

Bertus bácsinak sok rossz hírt kellett kidobolni. Szerintem egyformán nem szerette sem a dobolást, sem a híreket, sem az asszonyokat. Az asszonyokat azért nem szerette, mivel a rossz hír hallatára mindig föllázadtak és némelyek oly fegyelmezetlenek voltak, hogy neki akartak menni, hogy rajta öntsék ki mérgüket.

Például, ha azt kellett kidobolni, hogy mindenki adja le a kontingensbe a heti 10 tojást, mert ha nem, akkor... és nem is kis büntetéssel járt a parancs nemteljesítése. A gazdasszony inkább vett 10 tojást valahol és azt adta le. Tehát ilyen rossz hírek hallatára máris néhány asszony az égre emelte a kezét és meg se várva hirdetés végét, kiabálta: „majd adok én nektek tíz tojást! A bőrt lehúznátok az ember hátáról! Hogy adjak, ha nem tojnak a tyúkjaim! Gyere te tojni helyettük! Volt aki még hangosabban rászólt: „Bözsi, hagyd abba, majd én kölcsönzök, most nekem jól tojnak! A többi asszony megint még hangosabban akart kiabálni és ordította. Hát nem hagyjátok abba! Hisz nem halljuk mit dobolnak! Aztán csendben innét-onnét belemorogtak néhányan: „le van izélve az ilyen hirdetés!” Más asszonyok pedig nagyon akartak beszélni a Bertus bácsival így is, úgy is. Hisz sokszor nem is értették, nem tudták értelmezni a rendeletet.

Bertus bácsi ezt úgy oldotta meg, hogy mikor minden kiabálás ellenére a nagy ricsajban a szavát meg nem szakítva elmondta a magáét, egyetlen szó nélkül igyekezett ügyesen kijutni a zúgolódók köréből, aztán az üstökös sebességét magára kapva, fölpattant a biciklire és úgy hasította a levegőt, mint aki a halál elől menekül. Aztán két kiáltásnyi távolság után megszűnt lóhalálban tekerni, megint maga közelében hagyta a biciklit, és újból megismételte amit előbb. Ezt addig folytatta, míg végig nem ért a falun. Csodálkozom máig is, hogy bírta idegileg, hetente többször menekülni a halál markából. Ugyanis mi jártunk utána, mivel ezek a jelenetek, mint tarka események nekünk nagyon tetszettek és el kell mondanom, hogy minden új helyen egyforma halálos veszélyben forgott.

Ha a Bertus bácsi sarkában lógtunk, az őt néha igen idegesítette és önvédelemből ránk is förmedt. Utolsó levegőjét is kilihegve kiabált a szédítő gyorsaságából, hogy leszaggatja a füleinket, ha nem hagyjuk nyugton. 

Mi sem üldöztük őt mindig kíváncsiságunk által. Ha nem dobolt rossz hírt, mártírium sem volt s ezért  nem volt amúgy sem értelme. Habár úgy tűnt, hogy mindenki jól hallotta a hirdetést, mindig akadtak néhányan, akik nem hallották, mivel azok amúgy is süketek voltak vagy későn jöttek ki. Mi gyerekek, azok miatt odafigyeltünk, mivel tudtuk, hogy mikor elmegy odább a Bertus bácsi, nekünk kell elismételni azok fülébe újból az egész újságot. Dicsértek is bennünket és tiszteltek úgy mint hasznos apró polgárokat. Nekünk pedig az jól jött, mivel kevés fölnőtt tudta, milyen fönséges érzés a gyereknek, mikor átérezheti, hogy már megint nem haszontalan. Ha egy percre is.