Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


IPOLYSZALKAI MONDA - BAGÓVÁR

 Kivonat a Szalka Virtuális Múzeumának anyagából

 

Egy ipolyazalkai monda – hozzászólásaimmal - mely a múzeum keletkezését inspirálta

Bagóvár

 

Öregapámtól hallottam, aki azt állította, hogy csak azt mondja, amit az örgapjától hallott. Ez szerint volt Szalkán valamikor egy nemes úr. Állítólag sok tengeri hajója volt és üzletekkel foglalkozott. Szerette a Dunát is és hajózott rajta, de egyszer, valami, talán üzleti okból, fölhajózott az Ipolyon is. Mivel akkor nagyobb vize volt a folyónak, ezért kisebb folyami hajók részére hajózható volt. Mikor meglátta Szalkát, elfogta őt a vágy, hogy ez lenne az a hely, ahol megpihenhetne, mivel a világjárástól már kezdett fáradt lenni. Nem is csoda, hisz már jól túlhaladt a negyvenen.

Először körülnézett a tájon és azon a részen ahol a gombhegy van, találkozott egy remetével, aki állítólag pálos szerzetes lehetett. A hegy tetején, de inkább egy kicsit a Páldi oldalán volt neki és társainak szerény kis kolostor. Nem messzire attól a nemzetközileg fontos úttól, amely a hegyen keresztül, tehát Szalkán és Páldon keresztül, Bécs felé vezette az itteni tájak üzletelő népét. Szerintem a Pál-d is róluk kaphatta a nevét, mivel akkortájt a „d” betűt tették a szó után, s így képezték a települések neveit. Itt van például a köves hegyoldal aljában a Duna partján Köves-d. De van rengeteg így elnevezett település Szlovákiában és Magyarországon is. Például nem messze Szalkától a határ Magyarországi felén a Kos-d, Sző-d, Rá-d, és így tovább. De miért is szaporítanánk a szót, hisz első említés Páldról már 1135-ben Pauli (vagyis szerény tudásom szerint Pálos) néven jegyezte írásban a kicsi települést. Talán ekkortájt remetéskedtek a Márianosztra táján is, ahol rég nagy kolostor létesült szép templommal.

Amúgy is érdekes, hogyha ránézünk a térképre, légúton, vagy valamikor úgy mondták, hogy járásnyira, mivel a gyalogos ment a legrövidebb utat választva hegyen-völgyön bozótokon, erdőkön át - Bény és Márianosztra egyforma távol vannak Esztergomtól, a valamikori királyi fővárostól, az egykori legnagyobb magyarországi vallási központtól. Apró eltéréssel ez mondható Szalkáról is. Tehát a szerzetesek járhattak Márianosztra és Bény között, melyekhez a Szűzanyától kapott csodatörténetek fűződnek. Ezért váltak zarándokhelyekké is. Hisz mondanom se kell, még anyám idejében is jártak mind a két helyre a szalkaiak. Évente többször nagy csoportokba verődve gyalog mentek a hegyeken keresztül zarándokolni a Márianosztrai templomba és a csoda hatású Bényi Kutacskához, na meg a régi építészeti stílusáról nagyon híres templomába. Ezeket a fiatalkori személyes élményeit is szokta nekem mesélni anyám. Sőt, mondhatom, hogy nem csak az én „múzeumomban”, de sok szalkai családnál is még léteznek fényképek az útonlévő szalkai zarándok csoportokról. Esztergom és Bény akkori fontosságát, amely nem kicsi volt, ugyanúgy mint a Szalkáét, amely mezőváros és két nagy kereskedelmet bonyolító út kereszteződése is volt, nem fogom tagolni. Egyszerűen lehet következtetni, hogy Szalka mindenhogy jól jöhetett útközbe a gyalogjárónak mint pihenőhely Márianosztra és Bény között és legalkalmasabb fekvésű hely, ahonnét állati fogattal, nagyobb teherrel a legkényelmesebben lehetett eljutni Esztergomba, meg ugye a hajózható Dunához, amin jártak a hajók Pest és Pozsony felé, vagy ha úgy tetszik, a tengerig. Ez lehetett az oka az akkori remete-kolostor létezésének is Szalka és Páld között, tehát mint állomásnak. Egyben annak is, miért volt oly híresen máriatisztelő Szalka népe már régen.

Mikor pedig mindig azt kell olvasnom, hogy Szalka nevének eredete ismeretlen, azon gondolkodom, hogy évszázadok óta hiába keresték a nyelvtudósok, irodalmárok a név eredetét, ha nem élték bele magukat e nép helyzetébe. Egyszerűen mondva a hely akkori állapota árulkodik magáról és el is fedi a nagynak vélt titkot. Nem hiába mondogatta öregapám, hogy e faluról azt állították amióta az emlékezet bírja, hogy itt mindig a törvényé volt a szó. Ez vagy zaklatottságot, vagy védettséget is jelenthetett a lakosoknak. Kinek-hogyan. Ennyi erővel a latin hatások ismeretében azt is mondhatjuk, hogy a Zalka név is latin eredetű lehet. Ide vezethet egy „zalecus” latin szó, mely olvasva „szalekusz” vagy lazábban „sz a l k u sz”, magyarra fordítva pedig tövényhozó. De lehetett jelentésében ragozva törvénymegőrzői, törvényhely, törvény bíróság, tehát törvényosztás, törvényt megtestesítő úr zalkonus” (olvasd—szalkonusz) ragozás is. De megértem, hogy a tudósok munkáját az is nehezíthette, hogy egy tizenkettedik századi, vagyis elöregedett, ma már nem használt latin szóval találkozunk. Az én szerencsém pedig az lehet, hogy van egy ilyen nagyon vastag régi szótáram, amiben benne van a keresett szó.

Tehát valami uraság itt megvethette a lábát vagy személyes ittlétével, vagy valami intézője lóháton gyakran kijárt erre a településre mondjuk az Esztergom-i oldalról, hogy törődjön a környékkel.

Ha már belekényszerültem a nyelvi boncolgatásba, igazolásul segítségül vehetjük a „zákon” szót, melyet több szláv nemzet használ. Ott is a „z” az „a” és a „k” betűk adják meg a szó lényeges színeződését azzal a különbséggel, hogy a „z” betűt nem „sz” betűnek olvasták: zákon = törvény. Elég volna visszalopni a „l” betűt, melyet a szlávok kihagytak és máris „Z a l k o” volna belőle. Megerősíti ezt a gondolatmenetemet az Esztergomi levéltárban lévő „Magyarország monográfiája” nevezetű könyv is Borovskytól, melynek a 62. oldaláról személyesen írtam ki vagy 25 éve ezt az adatot: „Szalkán 1252-ben 331 ház és 1730 lakos volt. A közjegyzőség székhelye volt.” Igen ,ez az igazság. A falu mindennapjaira a legjellemzőbb az volt, hogy a törvény székhelye volt. E szerint az uraság nem úgy mondta, hogy megyünk a közjegyzőségre, hanem szalkuszba (zalkuszba), esetleg a közjegyzőhöz, a zalkon-hoz. A nép pedig idővel miért ne csinált volna belőle Zalkát? Szerintem ugyanolyan gyakorlattal, mint Zalkából Szalkát. Itt jönnek segítségre az akkori lakosok bejegyzett nevei. Nem a nevei, hanem a latinul bejegyzett nevei. Az akkori, mondjuk rá, adóhivatali iratokban szerepelt többek közt „Zabo”, és „Mezaros” is. Így hát nem kételkedek abban, hogy Zabo nem volt kiejtve soha másként mint Szabó, a Mezaros pedig csak Mészáros a Zalka pedig csak mint Szalka Természetesen az Istvánt is Stephanus-nak, az Andrást Andreas-nak, a Nagy Mihályt Michael Magnus-nak, a Lukácsot Lucas-nak írták be és így tovább.

Nem értek egyet Cselke Károlynak, Szalka mezőváros valamikori jegyzőjének találgatásával, mi szerint egy szlavóniai oklevélben akadtak „Salk” szóra és hogy egy horvát ember neve nyomán lehetett adva a falu neve. De azt, hogy a Pálosok, akikről azt olvastam, hogy itt miséztek huzamosabb ideig, igenis segíthettek meghonosítani a latin beszédet és a nép hatásukra jobban tűrhette a zalkuszt mint a közjegyzőséget, az logikus lehet. Meg aztán az okleveleket nem az egyszerű nép írta. Akik pedig írtak, azoknak zöme nem volt jártas a latin nyelvtani szabályokban, így hát hallás után írtak. Ez gyakori jelenség ma is nem csak az idegen szavakkal kapcsolatban, hanem az anyanyelv keretein belül is.

Egy idevágó szélesebb összefüggést tartok említésre méltónak. Több ember ajkáról hallottam a faluban arról, hogy valamikor a Párkány jobbra fordulásának sorsát egyetlen falu, a Szalka veszélyeztette. Abból az okból, hogy tétováztak a magasabb irányítói rétegekben lévők, hogy Szalkán-e legyen a bíróság, jegyzőség vagy Párkányban. Úgy látszik, hogy az itteni környék megszokta Szalkát. Évekig tartó szócsata után Párkány lett kiválasztva annak köszönhetően, hogy a Dunából határt csináltak és az sorsdöntően elválasztotta Esztergomtól. Csak ezáltal lett fekvésének köszönhetően fontos. Ebbe értsük bele például a vasút szerepének fontosságát is, amelyet az akkori szalkaiak nem mérték fel, vagyis állítólag az adott lehetőséget, hogy itt vasút legyen, elutasították. Abban a pillanatban féltették a földjeiket, mivel sokak tulajdona áldozatul esett volna a vasútnak és a modernebb országútnak. A mai Hegyközök táján talán még nagyobb hágót vágtak volna mint amit a szurdok tetején csináltak Bajtánál. Ugyanis ez volt az egyetlen domb-hegy, amely nehezítette meredekségével a Pest-Bécsi vonalon az utat a nemzetközi forgalomnak, melyet leginkább a cseh és német fuvarosok bonyolítottak a vasút létezése előtt. A kor gazdasági változásait, előnyeit inkább a Pozsony és Újvár hatósága érezhette és mivel döntési erejével hivatalból erősebb volt, az ő rálátásuk lett végbe véve, amelyhez jól jött nekik a szalkai elutasítás.

 

Most visszatérek a Pálosokhoz és az úrvárhoz. Mivel tudtak a szerzetesek is latinul, sőt az egyház régi szokása, hogy a rendek elöljárói Olasz földről jöttek, vagy Olasz földre lettek évekig küldve és ők alapítottak kolostorokat, bővítették a rendbeli tagok számát, terjesztették a hitet. A pálos rend esetében minden bizonyság szerint inkább csak a második variáció lehetett a pálosok sorsa, mivel ez az egyetlen rend, melyet Magyarországon alapítottak. Talán természetes is, hogy Márianosztra a Szalkáéhoz hasonlóan olasz eredetű szó lehet, mivel szerintem lefordítva magyarra „A mi Máriánk” nevet viselné a mai ottani település. Különben is az én gyermekkoromban még latinul miséztek a templomunkban. Tehát nagyon is könnyen szót érthettek a nemes úrral, akibe állítólag később lelket öntögettek és aztán meg is keresztelték. Nem csoda, hogy tetszett neki ez a meleg fogattatás, és talán ez is az oka, hogy építtetett is itt magának „szerény” hajlékot, melyet a helyi lakósok úrvárnak hívtak de a későbbi szóbeszéd bagóvárként emlegette.

Időben nehéz tájékozódni, hogy hova tegyük az úrvár keletkezésének és a falu névadásának az időbeli eltolódását.

A bagóvár elnevezésnek a szóbeszéd szerint két oka volt. Az egyik az, hogy állítólag a nemes úr szeretett dohányozni (szívni a bagót) és ablakain keresztül állandóan tódult a dohány füstje és nem utolsó sorban az illata a pipáiból gyakran elárasztotta a vár környékét. Ebben az értelemben füst felleg várról beszélünk. Ez szerint nem kevés merészséggel mondhatjuk, hogy Ipolyszalkának volt fellegvára, nem mintha a fellegeket karcolná, a fellegekig érne. Sőt, részünkre ettől több, gyakran a fellegekben, a füstfellegekben úszott. Mi fajtánk volt de volt.

Rengeteg pipája volt az úrnak. Arra vezette a szalkaiakat, hogy más pipa illik az ünnepnapra, más a munkák végzéséhez, más a beszélgetéshez és más a halászathoz és más akkor, mikor éppen dühös az ember. A dohányokkal is így volt, mivel hajóival sok fajta messzi földi dohányt hordott, ahány alkalom, annyiféle dohánnyal tömte a pipáit. Állítólag szeretettel magyarázta a falubelieknek, hogyan kell vágni a dohányt, melyiket kell jobban megnyomkodni a pipában, melyiket hagyni lazán. Ha dühös volt, nem tett a pipába dohányt és az a pipa is olyan erős szárú volt, melyet nem lehetett könnyen elharapni. A másik ok az, hogy mikor már az úr elköltözött a túlvilágra és romokká kezdett válni a vár, baglyok laktak benne nagy hangokat adva éjjelente. Ha ebből a szempontból magyaráznánk, akkor baglyok lakta területet jelenthetett a bagóvár szó. Egyszóval az úrvár név nem volt olyan kedves a népnek mint a bagóvár és ezért mi is inkább ilyen nevet adtunk a „Szalka Virtuális Múzeum” virtuális épületének.

S hogy legyen valami címere is egy ilyen komoly létesítménynek, úgy döntöttünk, mikor minden adatot összefoglaltunk, hogy egy bagózó bagónak kellene benne lenni.

Aki találgat és szedegeti elő némi történelmi ismereteit annak nyomatékosabban mondom - ne essünk tévedésbe, nem a sok történelmi írásban emlegetett földvárra gondolok, mely nyomai állítólag Szalka határában találhatók. (Pl.: Borovsky, Magyarország monográfiája”című könyv). Sem a valamikori Jani bácsi malmára, az úgynevezett kisebb malomra. Majd arról is szólok mindjárt. A mi fellegvárunk ott állt, ahol később a Szalkai Puszta nevezetű apró település volt lakóházakkal. Az idő foga úgy romba döntötte, hogy teljesen a földel egyenlővé tette. A baglyok pedig egy szép fákkal benőtt helyet találtak maguknak hosszú évekig, és a szalkai határ ezen részét még ma is baglyosoknak (szalkaiasan baglyasoknak) hívjuk. Aztán a romok csekély részéből jutott anyag a későbbi újabb házikók és háború után a tehénistállók építéséhez is. Ezek is romba dőltek és a környék népe úgy széthordta a romok használható anyagát, téglákat, köveket, hogy idővel nem maradt még emléke sem, hogy milyen gazdag élet folyt valamikor arrafelé. Pedig az úr messziről hozott kertészeket és szolgálókat, akik művészi módon díszítették a vár környékét is. A remeték és szolgálók segítségével hamar megtanult magyarul, de halála előtt mégis elvitette magát messzi lévő hazájába. Most egy víztárló ékesíti azt a hegyoldalt, ahonnét valamikor a nemes úr nézte az Ipoly oly gyönyörű völgyét. A továbbiakban, igyekszem inkább képekben bemutatni, hogyan is festette hosszú beszédeivel öregapám a várat és környékét.

Lent a völgyben volt egy hatalmas építmény, amelyet az én koromban egyesek Jani bácsi házának (malmának), mások bagóvárnak hívtak. Vagyis a Csepreghy Jani bácsié volt, aki az épületet mint már kiszolgált malom-házat vette meg a ma már ismeretlen eredeti tulajdonosától, hogy asztalos műhellyé rendezze be. Szerintem a Jani bácsi nem lehetett buta ember, mivel lehetett neki olyan vágya, hogy az Ipoly vizével hajtatna esetleges valamilyen famegmunkáló gépet. Ezt nagyon félve mondom, és több gépre sem merek gondolni, mivel bele kellene élni magunkat az akkori lehetőségeibe ezen tájon, az akkori áram nélküli gőzgépek korszakába. Az én gyerekkoromban az a ház sem mint malom, sem mint műhely már nem működött, elhagyatott volt s akkor ott is sok bagó tanyázott. Csak addig, míg le nem roskadt a teteje. Fokozatosan kezdett minden téren hanyatlani, míg teljesen össze nem dőlt. Ez a malom a mostani temetőtől vagy száz méterre lehetett délnek az Ipoly partján. Igen ám, de nem a mostani meder partján.

Sokan a mai gyerekek közül biztos azt gondolják, hogy van a falu szélén egy szép tó, benne halakkal és sejtelmük sincs, hogy keletkezett. Ezt nem is tudhatják sokan, mert egy kicsit a családunk titka volt.

Mikor végezték az Ipoly medrének szabályozását, úgy tették, hogy hosszú szakaszokat betemettek a régi mederből és vájtak újat. Eltüntették a kacskaringós folyást és csináltak egyeneset, hogy a nagy árvizek gyorsabban letódulhassanak a Dunába és így nem tesznek annyi kárt a falvakban. Meg aztán egyúttal magas gátat is emeltek mindkét oldalról. Temették volna azt a részt is ahol most a tó van, de valami történt. Apámnak szüksége volt az Ipoly vizére mert onnan szivattyúztuk a vizet a kertünkbe. Mikor már közel voltak a nagy földtúró géppel, apám törte a fejét, hogy még erőszakkal is megvédi az Ipolynak ezt a darabját. Aztán gondolt egyet és megpróbálta fordítva. Megbarátkozott a géppel dolgozó munkással és közben említést tett, hogy nagyon szeretne ebből a vízből tovább kertészkedni, mi tévő legyen. A munkás azt mondta, hogy ha rajta múlna, már abba is hagyná a földtömeg túrását. Azonban ezt csak akkor teheti meg, ha arra parancsot ad a mérnök. Apám másnap fölkereste a mérnököt, aki irányította a munkálatokat a közeli szakaszon. Neki is elmondta a fájdalmát és a gépkezelő szavait. Ekkor a mérnök a legnagyobb természetességgel csak annyit mondott, hogy hozza el azt a rajzot amelyik a túrógép munkásánál van. Mindjárt el is hozta és a kedves mérnök letette a rajzot a fűbe és húzott két vonalat a rajzon pontosan ott, ahol most van a tó két vége. Aláírta és az „szent” volt. Mivel szakemberként jobban átlátta a jövőt, megjegyezte, hogy ott hagyja a fákat is, hogy a tó körül egy szép ligete legyen a falunak. Köszönetképpen kapott két liter pálinkát a mérnök és egyet a munkás is, és el lett felejtve a nagynak látszó probléma. Így lett a falunak halastója, de főleg nekünk a meleg tavi víz, amelyet nagyon szerettek a növényeink.

Valamikor nem csak a határ részeinek, az utcáknak, a falu részeknek adtak nevet, hanem a folyó szakaszainak is. A mai halastó a valamikori „karaj” és a „lóúsztató” nevezetű része volt az Ipolynak.

De hogy visszatérjek a megszakadt gondolathoz - vagy harminc méterrel följebb a Janibácsi malmától az öreg folyó folyásával szemben volt még régebben a Nevezámszky malom. Abból nem lehetett bagóvár, mivel teljes egészében fából volt és a kerék része olyasféle tutajszerű konstrukción feküdt a vízen. Gondolom, azt elvihette hamar valamely árvíz. Régi fénykép szerint igyekeztem megfesteni, de ma látom, hogy van hiba rajta elég. De a tölgyfa meg akácfa cölöpök, melyek a gát részei meg a malom rögzítői voltak, sokáig megmaradtak a vízben és még nekünk, gyerekeknek is jól jöttek, mivel lehetett róluk ugrálni a vízbe.

A mai bagóvárnak beillő épület a Gubis-malom. Azt valamikor úgy is hívták, hogy nagyobbik malom. Ma ott áll és vár az idő fogától megtépázva a falu fölső végén, mint egykor az én gyermekkoromban a Jani bácsi malma állt hasonlóan alakját vesztve a falu alsó végén. Már a Gubis-malomnak sincs évek óta teteje. Hát így múlik az idő, így írja a jövőt. Lehet, hogy ír szebb regét is Szalkáról, mint amit imént olvastak. Ki tudja?

 

bagovar.jpg

ÍGY NÉZ KI A KÉPZELETBELI BAGÓVÁR