Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KANÁSZ IPOLYSZALKÁN

Kanász Ipolyszalkán

Válogatás emlékeimből - Néprajzi kitekintés

 

Kanász

Az igazi kanászmunkát szakmának lehetne nevezni. Kanász nem lehet akárki. A falu igyekezett, ha jól tudom, egy évre fölfogadni, leszerződtetni jó kanászt. A jó kanász értett a legelőkhöz. Tudta, melyik legelőn milyen fű nő, mi válik hasznára az állatoknak. Értett a mérgező füvekhez, ugyanúgy ismerte a gyógyfüvek hatását. Tudta orvosolni a rá bízott állatokat. Messziről megismerte, ha az állatnak valami baja volt. Jobban mint saját gazdája, és ha a gazda kiengedte a jószágát a legeltetésre, a kanász visszautasította és figyelmeztette a gazdát a bajra. Szerette az állatokat és az állatok is szerették őt. Szívesen ólálkodtam körülötte, mikor beszélt a csorda átadásakor a tulajdonosokkal. Ezt most úgy hasonlítanám össze, mint mikor az óvodás tanítónéni beszél a fiatal szülőkkel, mikor mennek a csemetéikért. Tehát a kanász arról beszélt az állat tulajdonosával, hogy az ő jószága milyen természetű - barátságos, ideges, támadó, féltékeny, kedves, vidám, magányos, sunyi, étvágytalan, gyenge, stb. Adott is mindjárt tanácsot a gazdának, hogyan próbáljon javítani az állat életén, egészségén. Csodáltam rajta ezt a tanítói készséget és a sok tudást, miközben áradt belőle a lelkesedés.

Volt neki tehénszarvból dudája. Mikor a nap fölkelőben volt, végigment a falun és fújta a dudát. E hangra az állatok nyugtalanok lettek már az istállókban és örömükben ki akartak menni, hogy mehessenek a többivel legelni. Ritkaság volt, hogy a kutyáját küldje valamelyik állatért a kanász. A kanász nyugodt ember volt. Szépen, fönségesen járt botjával. A kutya értette gazdája minden pisszenését és készségesen tett mindent. Mintha csak egyedül tudta volna, mi a teendő. Így az állatok, szép csordát alkotva, kivonultak a legelőre. Csak napnyugtakor jöttek haza a kanásszal. Erre az időre mindenki kitárta a kaput vagy az utcaajtót.

Volt egy jelenség, amely fölött máig tátom a számat. Napnyugtakor a legnagyobb fegyelemmel bevonult a falu végén a faluba a csorda, miközben minden állat, akár malac, birka, kecske, tehén, ló, hazatalált magától. Ha el volt keveredve a csorda másik felén, időben tolakodott arra a felére, ahol lakott a gazdája, hogy nyugodtan bemehessen. A falu egy kilométer hosszú és az állatok az egész szakaszt ennyire ismerték. Természetesen volt kivétel, mikor valamelyik állat megkedvelte a másikat és ment vele az ő istállójába. Esetleg itt-ott valami elterelte a figyelmét és elmaradt. De mivel a népek is ismerték az állatokat, szolidárisan terelték haza őket a gazdájukhoz. Sokszor bennünket, gyerekeket bíztak meg ezzel a föladattal.